A MEZŐCSÁT-I NAGYHARANG
105 éve zeng-zúg alkalmanként Csát város felett ez a csodálatos emberi alkotás, ez a mezőcsáti református templomtorony 1025 kg-os nagyharangja.
Több generáció hallotta, halja a "súlyos" zeneszerszám éteri búgását, megszámlálhatatlan, de legalábbis nehezen megszámlálható ember utolsó útjára szólt a hangja, s nagyon sok ember öltött ünneplő ruhát a több mint 100 év alatt azért, hogy hívó szavára elmenjen az Isten házába.
A nagyon sok ember közül talán nagyon kevesen ismerik ennek a harangnak a történetét, s hogy az érdeklődők ilyen irányú kíváncsiságát kielégítsem, leírom azt, amit tudok róla.
1890 augusztus 16-án hatalmas tűzvész pusztított városunkban. Leégett a református templom, a toronyban a harangok megolvadva alázuhantak. A borzalom éjszakáján az iskola,
és a közeli mintegy 24 ház is a tűz martaléka lett. Abban az időben is elképzelhetetlen volt egy nagy múltú település működő templom és torony nélkül. Álhatatos munkával pénzt és erőt nem kímélve rövid idő alatt helyrehozták-felépítették a lakosok, a hívők a templomot, a tornyot, és az eklézsiát. A nagyobb és kisebb összeget adakozók neve előttem ismeretlen, de egy ismert, s ez a nagyharang kizárólagos ajándékozójának a neve és sorsa ismert, s ez a nagyharangra is ráöntetett maradandó fémbetűkkel, s ez a következő: Márk József és neje Horváth Zsófia. Ez az ember 1824 évben Mezőcsáton született. 1848-ban megnősült, Tiszatarján községben most is létező Horváth család lányát, Zsófiát vette feleségül. Mind ketten módos család gyermekei voltak, nagy reménységgel indultak az életnek. 1851-ben a fiataloknak nagy örömére fiú gyermekük született-Kálmán névre keresztelték. A gazdaság, s a gyermek szépen gyarapodott. A családfő a közmegbecsülést is kiérdemelte, erre bizonyíték, hogy 1869 évben a mezőcsáti főbírói székben találjuk. Az okos Kálmán gyermeknek kijelölték életútját, legyen belőle orvos. A hivatásra készülés közben a kegyetlen végzet semmivé tette a szülők reménységét.1872-ben halotti anyakönyvi bejegyzés szerint "rákfenében", 21 éves korában elhalálozott. Ezek után a házaspár reményvesztetten élte- taposta az élet utódnélkülivé vált egyhangú napjait.
S jött a fent leírt tűzvészkatasztrófa. Mindenki ott segített ahol tudott, s ők az egyik legnagyobbra szánták el magukat. A soproni harangöntő mesternél megrendelték a harangot. A kész remekmű érkezésekor lázban égett a város lakossága. A nyárádi állomásról lovas kocsi hozta haza. A városon kívülre lovasbandérium zászlókkal, szalagokkal díszítve, élükön a város vezetősége fogadta, majd kísérte a harangot a paplakra, ahol átvette azt a presbitérium, majd a mostani helyére beemelve, beszerelve a fiatalok egymással versenyezve hosszú ideig húzták a harangot megszólaltató kötelet, az emberek lent kalaplevéve megilletődve hallgatták búgó hangját.
Hogy mi lett az adakozó házaspárral?
Az elhalt gyermeküknek úgy építettek végső nyughelyet a mezőcsáti temetőben a ravatalozó mögötti dombon, hogy ott később ők is megpihenhetnek.
Addig élték öregedő életüket a még most is meglévő, Mezőcsát- Szent István út 62. sz. alatt lévő nádfedeles házban. Az ismerőseik Mák bácsinak szólították, aki nyáridőben még bőgatyát is magára húzta, viselte. 1900- ban meghalt 76 éves korában, s a még hátramaradt felesége rávésette e szomorú eseményt a fekete gránitra. At özvegy az élet értelmét elveszítve 2 év múlva követte őket a kriptába. Az örökösök, a város kimondatlan szöveget gondolta: "amíg él adjon, ha meghalt meg haggyon" A mai napig sem gondolt rá senki, hogy az utoljára elment nevét, halálának dátumát rávésesse a most is ridegen álló fekete gránitra. Valahogy restellem magam az elmúlt 95 évben élt falumbeliek nevében is, hogy az ember ilyen hálátlan, vagy csak hanyag?
Ezúton keresem azt a diszponált lokálpatriótát, aki felválalná ezt a régi mulasztást, pótolná az emlékkőre a hiányzó betűket, és még megtoldaná néhány mondattal: pl. "Itt nyugszik az a házaspár, akiért, és akik áldozatkészségéből 1891-óta nagyon sok ember társáért szólt a NAGY HARANG."
Ha akadna ilyen személy, a gyűjtő-ívvel hozzám jöjjön, és én először írom föl a nevem az e célra adakozók sorába.
A fentieket leírta: Szabó János Mezőcsát, Dobó út 35.
Mezőcsát, 1997. február 05.
